Életérzésének, saját léte értelmezésének vagy a kozmoszból, vagy a természetközeli régióból hoz szemléletes képsorokat. A Nádastavon és a Vaáli erdőben a verseinek földrajzi helyei közel esnek egymáshoz, azonosak hangulatteremtő erejükben. A végtelenre tágult magány filozófiai gondolatot indít el, mely a lét és nem lét közti lebegésnek tünteti fel a valóság és a képzelet csalóka játékának a világát. Az álomkép, a valóság és a képzelet képe csak a végtelen magányban mosódik össze, melyben a költő saját sorsát szemlélve szomorú végkövetkeztetésre jut. A vers lezárul ugyan e kétellyel, de a költő gondolata tovább folytatódik léte értelméről. Erről tanúskodik a „?…” a vers végén.
A vershelyzet tehát a magány állapotát festi, melyben a természet csodás mozzanatai, játéka merengésre, gondolkodásra készteti a költőt. Szemben áll a táj tündéri képe a költő komor gondolataival. Ez az ellentét nem is oldódik fel a vers folyamán. A költői kép szépségét, a természet csodálatos arcát a 3 soron strófák bokorrímei támasztják alá: ragyogó nap, tónak, csónak. Ritmusában pedig a 2 ütemű 8-as sor a jellemző, hasonlóan a Vaáli erdőben:
„Mi megyünk-e| vagy a felhő,|
Vagy a lenge| déli szellő?” |
